Teszt Honda Civic 1.8 Sport Special Edition Edzésben
Fotók: Dombóvári Mihály
A megjelenésekor ultra-extravagáns ötajtós (és háromajtós) Honda Civic még ma is vonzza a tekinteteket, a hatása mitsem kopott, holott a nagyon egyedi formatervek veszélye a gyors avulás. 
Igazán rám is hatással van, fickós a széles orr, az ék alakú kaszni, aminek az okossága, hogy sportossága ellenére szép nagy utasteret titkol.
Tesztautónk különlegessége a Sport felszereltség mellett a Special Edition kivitel, aminek velejárója a grafitszürke könnyűfémfelni, a sportos mintázatú fekete maszk, és az 5,7 milliós ár.
Ami ugye nem is olyan ijesztő, ha hozzátesszük, hogy az alap 1,4 literes motorral szerelt Civic 4,9 millióba kerül, tehát cirka 800 000 Ft a jobb motor és magasabb felszereltség felára.
Tehát itt ez a vagány kinézetű autó, ráadásul Sport becenévvel, ami egy Honda esetén a köztudatban és bennem is igen magas elvárásokat kelt, legalább úgy kell mennie, mint egy Type R-nek. De ne támasszunk ilyen elvárásokat, mert ez a kocsi a sportos melléknév ellenére sem sport, „csupán” egy dinamikusan és élvezetesen autózható kompakt-jármű.
Persze ez kívülről nem derül ki, mert mint említettem igen sportos a megjelenés, főképp a plusz kiegészítőkkel. Alapos a formaterv, szépen kidolgozott az autó. Beülve megint csak a forma az, ami a legfeltűnőbb. De míg úgy érzem a külső egyedisége nem megy a használati érték rovására, addig a lépcsőzetesen felépített „teraszos” műszerfal nehezen értelmezhető. Nem kétlem, hogy idővel megszokja az ember, de számomra kusza.
Ezzel azonban nagyjából véget is ér a kritika (egy kicsi lesz még). Ugyanis az ülések igen kényelmesek elöl és hátul egyaránt, a helykínálat is parádés. Persze összehúztam a szemem, hogy olyan kis hátsó ajtón ugyan hogy jut be az ember a hátsó ülésre kényelmesen, azonban a kis ajtó nagyra nyílik, lényegében 90 fokos az ajtószög kitárva. Tehát szabad az út a beüléshez.
Az utastér színvilága sötétszürkékből áll össze, amelynek a komolyságát ezüst betétekkel oldották. A formaterv itt is alapos, az összeszerelés szintén, a felül használt műanyagoknál ma már csinálnak jobbat is (szebb struktúra, puha felület), de ez sem vészes. A sportosságot fém pedálok beszerelésével is hangsúlyozták. 
Jól be lehet lakni az autót, sok a pakolóhely, a kesztyűtartó mérete sokkal nagyobb autók kesztyűtartóját is röhögségessé teszi, mert hatalmas. Ilyen részletekből áll össze a kerek egész.
A csomagtartó is nagy, ráadásul a padló alatt is burkolt, tehát a pótkerék rejtett, mellé is lehet pakolni holmit a koszolódás veszélye nélkül.
A csomagtartó üléslehajtással bővíthető, ez is kifinomult megoldás, mert nem csak a támla dől előre, az ülőlap is előrébb mozdul, így szép egyenes lesz a felület. Ráadásul a művelethez nem kell birkózni a kocsival – minden a japános finomsággal működik.
Beindítva a motort érces hanggal kel életre. 1,8 literes, a teljesítménye 140 lóerő, a nyomatéka 174 Nm, mindkét értéket viszonylag magas fordulatszámon adja le a négyhengeres könnyűfém motor – a teljesítményt 6300/perc, a nyomatékot 4300/perc fordulatszámértéken.
A motort nem szabad a Type R modellek kihegyezett motorjához hasonlítani, ennek ellenére jellegzetes Honda motor. Szeret forogni, a gázra lépve a fordszám-mérő mutatója hamar fejeli a piros mezőt. Azonban a viszonylag emelt hengerűrtartalomnak köszönhetően alacsony fordulatokon is jól autózhat, 2000-alatt használva. Ezt nagyban támogatja a rendkívül rövid áttételezésű hatfokozatú váltó, amely igen pontosan, élvezetesen kapcsolható. 
Így a végeredmény egy finom üzemű, nem rángatva induló, dugóban araszoláshoz is jól alkalmazkodó erőforrás, amely 3500 fölött igazi életre és húz lelkesítő hangon és módon. A gyorsulás papíron 8,9 másodperc százra, ez bőven elég az átlagtömeg lehagyására, főképp mert a váltások időigénye minimális. Amíg az Audis keveri a kávét, addig két fokozatot letudok.
Mindemellett vegyeshasználatban, hidegben 8 literből kijött a fogyasztás százon, ami ismét jó érték. Pedig autópályatempón forog bőszen a motor, mert mint említettem rövid a végáttétel is. De nem zabál akkor sem a kocsi szemtelenül, csupán a menetkomfortot rontja, hogy a motorzúgás miatt az átlagnál nagyobb a zaj az utastérben.
Vezetni kifejezetten jó a kocsit. Bár a forma mást sugall, a génjeiben van a filigrán japán kocsik könnyű kezelhetősége, jól érezhető futóműve. Tudom ennek a generációnak a hátsó futóműve a butább csatolt lengőkaros megoldás a korábbi független felfüggesztés helyett, de ezt is jól hangolták a japánok. Igen precízen irányítható a kocsi, a kanyarokban jól uralható, a gázpedálra rögtön reagálva talál újra rá az ívre, ha a besokalláshoz közelít – jellegzetes alulkormányzott, korán figyelmeztető módon.
Összességében ezt az autót szívesen beraknám a garázsba. Kiszolgálja az autós életformát, a vezetése tartogat örömöket, miközben kényelmes és jól használható. A márka presztizse is jó, az autó is fiús, vagány, teljes a kép!