Kedves Olvasóim!
Az előző fejezet a felmerülő problémák sorával zárult, így innen folytatnám tovább.

A hazafelé vezető -szerencsére nem hosszú- úton, sorra derültek ki turpisságok. Igen hamar fény derült arra is, hogy nem csak a benzintank porzik, de ki tudja, mikor látott utoljára olajat és vizet az autó. Ezek a hiányosságok szinte azonnal pótlásra kerültek. A másik kisebb gond, valami csoda folytán csak a későbbiekben jelentkezett. Mégpedig, hogy a hőgomba nem kapcsolta a hűtőt. Ennek eredményeképp, már az alig 10 méteres saroktól sarokig tartó táv alatt a 90°C fölé kúszott a mutató, a következő sarokig pedig már csak bugyborékoló, prüszkölő gépsárkánnyal jutott volna az ember. Megpróbálkoztam a rövidrezárás módszerével, így a hűtő folyamatosan ment míg a kábelek össze voltak kötve és az autó gondtalanul haladt az úton. Haladt volna. Mivel Magyarország kifejezetten alvázbarát útvonalai nem kedveztek ennek a módszernek és a kábelek az első adandó bukkanónál szétcsúsztak, a mutató pedig hevesen kapálózott a 100°C irányába. Másnap ez a probléma is megoldásra került, egy új gombával. Hamar kiderült azonban, hogy a hűtő sem oda valósi ahol van, pontosabban egyes tákolt részei, így menetszél hiányában az oroszlánnak néha kissé melege volt a bunda alatt. További hiányosságként, alig egy hét alatt került pótlásra az ablakmosó motor, ami viszont újabb gondot vonzott maga után. A tartály orrán száján köpködte ki a folyadékot.

Még sokáig tudnám sorolni az autó sorra felmerülő, rejtett furfangosságait, ám itt az ideje az első télnek. Az autót ekkorra már szinte teljesen tökéletes működés jellemezte és közeledett a Karácsony.

Az ünnepi bevásárlás hosszas műveletét folytattuk épp, amikor Peggy egyszercsak nem indult többé. Több, mint fél éven át volt itt és ott és minden elképzelhető dolog cserélésre került, még a computer ( ! ) is. Nem lett volna elég mindez, decemberben a lehulló vakolat betörte a hátsó szélvédőmet, melyet az ott lakók közel ugyanennyi idő elteltével voltak hajlandók bevallani és végre megérkezett a kártérítés. 

Én már őrjöngtem, mi tart a megbeszélt 1 hét helyett ennyi ideig. Az autóm majd' háromnegyed éven át állt, kicsit sem szimpatikus embereknél és semmi javulás. Végtére is Peggy hazajött. Utolsó állomásán egy szintén simlis alak nyúlkált hozzá valamit, amitől életre kelt, de hosszú időkre traktorrá változott. A nem sokkal ezek előtt kapott kipuffrendszer most úgy hörgött alatta, mint egy túlhajszolt, kivénhedt kombájn. Hosszú hónapokig tartó ápolgatás és rendszeres mozgás után a kislány végül magától jobban lett. Azóta is tisztázatlan, nyitott kérdés, hogy mi történt akkor.

Míg autóm lábadozott, volt időm kigondolni, mit is szeretnék belőle kihozni pontosan, amit eddig mindig megakadályozott valami. Adott volt az S2 lökhárító, a szolíd 3 centis ültetés, a sötétített hátsó üvegek és a szárny. Továbbá a találgatások időszakában erősebb akksi költözött a régi helyére és az autó egészségi állapotán nem sokat változtató módosítások váltak időszerűvé. Sportgyertyák és légszűrő költözött a géptető alá, valamint elcsendesítésre kerültek a néha kopácsoló szelepek és beállításra került az általam már úgy megszokott, agyonkopott kuplung is.

(sajnos valamilyen oknál fogva nem tudok elforgatni egyes képeket, ezért elnézéseteket kérem)

Ideje volt hát tovább lépni és mivel a legtöbb azévi találkozóról lecsúsztam, köztük a Tuning Showról is, volt idő alakítgatni az autó megjelenésén. Persze nem is az idő hiánya volt sosem a gond. :)

Némi segítséggel orvosoltam a törött, elütő színű lökhárító problémáját. Sokat gondolkoztam/tunk, hogyan lehetne ezt úgy kivitelezni, hogy ne egy agyongittelt, egy tél után már repedező gittkupac legyen az eredmény. Végül -és ez eddig jól bevált- ragasztóval, és főleg inkább a lakásfelújításnál jellemző, ám nagyon jól szigetelő eszközökkel oldódott meg a gond és a nagyra nőtt egér rágta luk szépen el is tűnt.

Következő lépésként valami színt kellett varázsolni, ami netán még hasonlít is az autóéra. A választás egy előzetesen kipróbált, itthon fellelhető vörös festékre esett, aminek a színe (sajnálatos módon a fény esésétől függően) de nagyjából 90%-ig megegyezik az oly' egyedi Peggy vörössel. 

Az eredmény több lépcsős szenvedések sorozata. Az ütött-kopott, törött műanyagokat száműztem a lökhárítóból és a helyükre, saját kezűleg feketére fújt alurácsok kerültek. A ködlámpa -mivel egyébként sem volt- számomra idejétmúlt megoldásnak tűnt, így beszerzőutamon egy jóvalta modernebb, nappali menetfény névre hallgató eszközt szereztem be. Az eredmény magáért beszél. Panasz még nem volt rá és esztétikus, fiatalos külsőt is kölcsönöz az autónak.

Szép lassan elérkezünk a 2013-as év szeptemberi találkozójához, azaz a SzeptemberFeszthez, ahol Peggy is helyet kapott az Utcai Harcosok között. Talán nem mindenki érti meg, miért állhatott az én autóm is az első helyek egyikén, egy olyan klub tagjai közt, melynek látszólag nem is tagja. Nekik azt tudom mondani, senkinek nem tartozom magyarázattal azért, amit az autómból igencsak rövid idő alatt sikerült kihozni, ahhoz képest honnan indult és mik jöttek közbe. Nem adtam fel és fél évi rostokolás után sem fordult meg a fejemben, hogy "Semmirekellő roncs, eladlak!" Mint írtam, a mai napig nem tudni, mi történt akkor és Peggy sem kivétel a francia autók nem feltétlen tökéletes elektronikája alól, de mindezek ellenére -és éppen ezért méginkább- úgy gondolom, hogy érdemel törődést.

 

Folytatása következik:
Peggy306, avagy egy oroszlán élete III.